Tótkomlósi Adomák

1 . Bende Károly büszke volt nemesi származására, amit gyakran hangoztatott is, főleg azért, hogy ezzel előre is tekintélyt szerezzen magának. Vendégeinek szívesen mutogatta nemesi címereit. Történt egyszer, hogy a Csermák részére épített paplaknál megjelenve egy nádszállal méregetni kezdte annak falát, az épület magasságát, hosszúságát és szélességét, valamint az ablakok és ajtók nagyságát. Tett ezt azért, hogy az az övénél még véletlenül sem legyen különb. Ilyen téren kicsinyes volt, más részt és másban óriás. Ugyanis ő írta meg az első magyar olvasókönyvet a magyar tanulni vágyó tót gyermekek számára, amiből éveken át tanított.

2 . Csermák János lelkész kötelességtudó, lelkiismeretes pásztora volt a gyülekezetének. Ugyanakkor kedélyes, jókedvű, de hirtelen haragú embernek ismerték. Történt egyszer, hogy az utcán halottat kísérve az egyik ház előtt egy kutya hevesen megugatta, szinte kis híján letépte róla a felső ruháját. Csermák botjával többször is próbálta a kutyát elzavarni, az azonban nem tágított. Gazdája mindezt végtelen nyugalommal, levetett kalappal nézte. A lelkész megyokva a dolgot haragra gerjedt. A gyászolók előtt odaugrott a kutya gazdájához és botjával elnáspángolta azt.

3 . Horváth Sámuel tótkomlósi lelkész arról volt híres, hogy a legcsekélyebb jelentőséggel bíró dolgokról is igen nagy pátosszal beszélt. Egyszer Csabán az esperesi gyűlésen a Szarvasi Gimnázium mellett felállítandó zenedével kapcsolatban tette azt. Az elnökség már-már kimondta a végszót, amikor Ő hozzászólt. Nagy tűzzel kérte a jelenlévőket a zenede életre hívásának támogatására. Beszédében Jézus érdemeit, az Isten iránti szeretetet mindenki kötelességét emlegette, oly hosszan beszélt, hogy a jelenlévők már alig várták, hogy befejezze. Beszédének végeztével a gyűlést egyszerűen ott hagyta. Ahogyan lelkész társai fogalmazták: „peperit et abitit”, ami annyit tesz, megszűnt és elment.

1 . Csermák János kikocsizott a kaszaperi határba, hogy megtekintse a földjét. Nyáron gyakran kilátogatott a birtokára. Földjének egy része a Száraz-érig húzódott le. A szomszédja a falu kalefaktora (tréfamester) volt. Mindketten sétálgattak és nézelődtek az ér partján, de a másik-másik oldalon. A lelkészt illő tisztelettel hívta a szomszédja, hogy jöjjön át a vízen és nézze meg a lucernáját, ami meglehetősen aranykás volt. Csermák erre hajlandóságot mutatott, de kérte a szomszédját vigye át a hátán, aggódva azonban megkérdezte – mivel rendes ember lévén – nem lesz-e nehéz. Kérdésére megnyugtató választ kapott, mely szerint az évről évre egyre szaporodó adóterheket is kibírta a szomszéd, a Tiszteletes urat is valahogyan csak elbírja. Az ér közepére érve már erősen szuszogott a vivő, majd megszólalt: „Nem bírom tovább!”. Erre mind ketten nyakig alámerültek a vízbe. A lelkész arra kérte a kalefaktort, hogy esetükről senkinek ne beszéljen, Nem is szólt, míg a faluba nem értek.

2 . A püspök úr 1836. június 23-i látogatásáról Tótkomlóson. Nagy nap volt az, dr. Szeberényi János püspök Orosháza felől nagy harangszó és éljenzés mellett vonult be a faluba. Tótkomlós apraja-nagyja boldogságtól ragyogó arccal fogadta a főpásztort. A falu tréfamestere odafurakodott a püspök kocsija mellé majd hazaérve eldicsekedett a szomszédnak, hogy ő beszélt a püspökkel, de még kezet is fogott vele. Az öreg elbeszélése során, a valóságon itt és ott igazított egy keveset. A szomszédasszony irigykedve hallgatta a mesét és elárulta legnagyobb vágyát, hogy a püspökkel történő esetleges találkozása a halott urával szemben elkövetett bűnét bocsánatossá tehetné, sőt az Isten megbocsátóan nézi azt, hogy temetésen csak két keszkenőt sírt teli, mikor legalább hat dukált volna. A tréfamester vigasztalta Zsuzsa nénit. Sőt még azt is megígérte, hogy a püspök mivel szeretne pár házat meglátogatni, Ő majd ajánlja Zsuzsa nénit, de még ebédre is ott marad. Viszont arra kéri a gazdasszonyt, hogy alaposan tegyen ki magáért. Készítsen tepertős pogácsát, süssön kacsát, rántson libamájat, legyen friss kalács, pálinka és bor. Másnap az özvegy nem tett mást otthon csak sütött, főzött, készített, terített. Várta a püspököt. Dél körül beállított a tréfamester és kereste az urakat. Az özvegy marasztalta és kérte, hogy kóstolja meg mindazt, amit készített. No, nem kellett sokáig kérni, beült és szinte mindent megevett és megivott. Az ebéd végeztével megdicsérte a háziasszonyt, majd elköszönt, de mentében még annyit mondott, hogy a püspök úr üzeni, nem tud jönni, mert el kellett mennie Szentetornyára, a látogatásra majd jövőre kerül sor. Zsuzsa néni közben rájött, hogy őt bizony csúnyán felültették. Annyit mondott, hogy jótevőjét áldja meg az Isten miként a szuhai malmot, úgy hogy egy nap kétszer csapot bele az istennyila.

3 . A tótkomlósi harangozó esete:
Gajdács Pál úgy emlékezik, hogy a keresztneve András volt, akit munkája után dicsértek, csak bor ne lett volna. December 9-én disznóvágásra került sor egy helyen, ahol a harangozó is részt vett. A vendégsereg más jócskán iszogatott, sorra hangzottak el a köszöntők, mindenki még többet ivott. Ez önmagában nem is lett volna baj, de a harangozónak még el kellett volna harangoznia az esti 9 órát, ami olyan volt, mint a katonáknál a takarodó. A harangozó négykézláb felvergődött a toronyba, ahol harangozni kellett. A harangszónak azonban sehogyan sem volt vége. A harangszó már az ötödik, majd a hatodik negyedbe is áthúzódott. A szűnni nem akaró harangszó felverte az egész falut. A toronyba bejutni nem lehetett, mert a harangozó magára zárta az ajtót. Megjelent a harangozó felesége és feldúltan szidta az urát. Másnap a harangozó feldagadt, össze-vissza karmolt és vert arccal állított be az egyházi irodába, házasságát akarta visszacsinálni, de azt már nem lehetett. Itt öreg reményét vesztve felsóhajtott. Tudom, Uram Isten aki a törvényt csinálta, ha az én Zsuzsám lett volna az ő felesége, egészen biztos másképp én csinálta volna meg.

Na komlóšskom trhu.

Boli ste už na komlóšskom trhu? Jestlinie, zo srdca vás lutujem. Lebo tak ste nemohli počuť komlóšskych kupcov, ako sa oni jednajú a nemohli ste vidieť ani ženy, ako oni eleniny núkajú a predávajú. A čo som skoro zabudol: nemohli ste sa pokochat v peknom ľudovom kroji, v ktorom sa Komlóšanky zvykly prechádzať tam pomedzi šiatre. Líca komlóšskych dievčat sú ako dozrievajúce jablčka, ich rozhovor ako štebotanie vtáčat, ich chôdza, pohlad … ach, radšej nechám tak … to trebavidieť, a nieopisovať. 

Avšak s druhej strany hádam ste aj šťastní, že ste v pondelok na Komlóši neboli, lebo tam môž veľa strovit. Človek ani ne zvie, a vačok je hneď prázdny: Aj Ďuro Brkáčik sa tak mýlil, keď si myslel, že za peniaze, čo utíži, kúpi si vraj odsuseda kozla. Už dávno túžil po tom bielom zvieratku. Veď čo aj nie mnoho, ale dá to ho mliečka, a ešte k tomu, kozie mliečko je vraj aj zdravšie od kravského.’ . 

Nuž ale pozrime naňho, na toho nášho Brkáčika, ako kráča do trhu. V pravej ruke mákošík, našpikovaný s vajci a v lavej drží jeden pár kureniec. Ešte trošku doloží – stále myslí na kozla – a bude ho mať. Voľakoho len opatrí. Bude mu zbierať jahodové listy a s agátov trhať zelené haluzi – koza to zožerie ani s medom.